12.rész

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy ennyit csúsztam a résszel, de így vasárnap estére megérkezett és kárpótlásul igyekeztem minél hosszabbra írni. Remélem tetszeni, fog és elnézitek nekem a késést. Jó olvasást!:)
u.i.: Hihetetlenül köszönjük a több mint 1000 oldalmegjelenítést, egyszerűen csodálatosak vagyok!♥

April♥

April szemszöge

 Az elmúlt napokban teljesen úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, vagy legalábbis olyan volt, mintha csigalassúságra kapcsolt volna. Niall elutazott, hiánya pedig szinte elviselhetetlen volt. De a hosszú várakozás után ma végre hazajön és újra láthatom.
- Egész nap az ablaknál fogsz ácsorogni? - ijesztett halálra Rose a hátam mögül.
- Lehet, hogy nemsokára itt lesz. - léptem el kicsit az ablaktól.
- Több mint valószínű, hogy este fog megérkezni. - világosított föl. - Gyere már te kis szerelmes, mert kihűl a meleg szendvics. - húzott be karomnál fogva a konyhába.
Hát igen, Rose melegszendvicsének egyszerűen nem tudok ellen állni, ezért nem kellett kétszer mondani, azonnal nekiestem a finomságnak. Miután mindent elpusztítottam a tányéromról a széken hátradőlve kezemet teli hasamra helyeztem.
- Megnyerted a mosogatást! - pattant fel Rose majd kirohant a konyhából és egyenesen az emeletet célozta meg, ahova sprintelve futott fel.
Végig néztem a koszos edényeken, majd egy nagy sóhaj kíséretében feltápászkodtam és forró vizet engedtem a mosogatóba.
Viszonylag hamar végeztem a rám bízott feladattal, és Rosehoz hasonlóan és is egy szinttel feljebb mentem. Lehajtott fejjel bandukoltam a szobámhoz vezető folyosón és a macis zoknimat csodáltam. Nagyon elbambulhattam, mert azt is alig vettem észre, hogy szegény Roset szinte elsodortam.
- Mit pucsítasz itt nem látod, hogy jövök? - tettem fel a kérdést bocsánatkérés helyett.
- Nem pucsítok, hanem nyújtok. - világosított fel és most hátra fele kezdett hajlongani.
- Futni mész? - érdeklődtem.
- Igen. - válaszolta és helyben kezdett kocogni.
- Én is veled megyek. - jelentettem ki spontán mire Rose hangosan felnevetett.
- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? - törölgette könnyes szemét. - Ki fogsz purcanni!
- Ohh dehogy is! - vágtam rá büszkén. - Tök jó formában vagyok, bírni fogom!
- Ezt a gumimacik mondták amiket mostanában tucatjával fogyasztasz?
- Ne légy humoros Rose! - mosolyogtam egy halványat és a szobámba lépve gyorsan kerestem egy sportolásra alkalmas ruha összeállítást, ami egy fekete cicanadrágból, szürke toppból és Brit zászlós tornacipőből állt.
- Ha már Londonban vagyunk adjuk meg a módját. - mondtam Rosenak aki a cipőmet nézegette miután kiléptem a szobámból.
- Ja, nem az csak nem biztos, hogy ez a legjobb cipő a futáshoz. - nevetett ki ismét.
- Ne kritizálj már folyton! Inkább gyere, nézd meg milyen lomha vagy. - kezdtem a lépcső felé szaladni, amin majdnem le is estem. Szerencsére még időben sikerült megfognom a korlátot.
- Te már tudsz valamit. - karolt belém Rose és egészen a lépcső aljáig el sem engedett, ezzel elkerülve még egy majdnem esést.
 Az ajtón kilépve kellemes, langyos szellő csapott meg és a nap is hét ágra sütött. Tapasztalatból tudom, hogy itt ki kell használni a jó időt, ezért arcomat az ég felé fordítottam, és engedtem, hogy a nap sugarai átjárják a pólusaimat ezzel elraktározva a D vitamint. Arcom szinte már lángolt mire elindultunk, ugyanis Rose sokáig szenvedett a kulcsokkal.
A kapun kilépve Rose már nagyon neki akart kezdeni a mozgásnak, de látta, hogy én megtorpantam.
- Na mi az, meg gondoltad magad Vöröske? - nézett rám miközben kezével próbálta takarni a szemébe sütő napot.
- Nem dehogy, csak most indián szökdelni támadt kedvem. - mondtam,és ugrándozva indultam el a hosszú utcán miközben kezeimet lóbáltam fel alá.
Körülbelül öt perc után ráuntam a nagy ugrabugrálásra ezért futásra váltottam.
Már egy jó ideje tartott az edzésünk, mikor éreztem, hogy szúrni kezd az oldalam.
- Rose! Várj már! - próbáltam utol érni, ugyanis durván lemaradtam.
- April drága, ez szinte még csak a bemelegítés volt. - állt meg, hogy bevárjon.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem miközben vállára támaszkodva lihegtem ki magam.
- Oda még föl futunk, aztán vissza. - mutatott egy nagyobb dombos terület felé.
- Biztos, hogy nem! - vágtam rá reflexből.
- Ó dehogy nem! Na gyerünk! - indult neki a futásnak ismét én pedig a számat húzva utána.
Életem leghosszabb fél órája volt, de végül is sikerült felérni a domb tetejére. Igaz az utolsó pár perc már nagyon nyögve nyelősen ment, de a kilátás és a tudat, hogy megcsináltam ezt az először 'lehetetlennek' tűnő feladatot kárpótolt mindenért. Alig fértem a bőrömbe és talán éppen ezért döntöttem úgy, hogy kezemet a magasba emelve kiálltok egy nagyot. Rose ezen csak mosolyogni tudott. 

Kicsit gyönyörködtünk még a kilátásban aztán elindultunk, hogy még világosban hazaérjünk és ne a vak sötétben kelljen futkároznunk.
 Haza érve mindketten letámadtuk a fürdőszobáinkat és következőnek már a konyhában találkoztunk.
Nagy sportemberek lévén egy egészséges vacsorát dobtunk össze, ami nem más volt, mint zöldségsaláta pirítós kockákkal. Kivételesen a nappalian fogyasztottuk el az ételt, a kanapén elterülve és a tv-t bámulva. A vacsoránk felénél járhattunk, mikor kocsi zúgásra lettem figyelmes. Nem kellett több azonnal az ablakhoz rohantam azt kiabálva közben, hogy "Itt van Niall". De sajnos a hirtelen jött öröm után hamar lelombozódtam, mert nem ő volt az csak valaki éppen erre járt. Csalódottan kullogtam vissza a kanapéhoz orromat lebiggyesztve.
- Elég késő van már lehet, hogy holnap jön. - mondta Rose.
- Nem hiszem, akkor üzent volna. Biztos nem sokára itt lesz. - mosolyodtam el. - Ezért megvárom itt a nappaliban.
- Inkább gubbasztasz a nappaliban Niallre várva, minthogy a szobádban aludj kényelmesen? - tettem fel a költői kérdést. - Hűű akkor tényleg sokat jelenthet számodra. - húzta széles mosolyra a száját.
- Mindennél fontosabb nekem. - pirultam kicsit el már csak attól, hogy Niallre gondoltam.
- Szép dolog a szerelem. - indult a konyha felé ahova én is követtem.
Elmosogattam a koszos edényeket Rose pedig eltörölgette őket, ezután úgy döntöttünk el tesszük magunkat holnapra. Legalábbis Rose, én virrasztok a nappaliban és várom Niallt.
Levittem az emeletről egy párnát és egy takarót amivel körbebugyoláltam magam és a távirányítót kezdem nyomkodni, szemeim pedig egyre inkább le akartak csukódni. Egy darabig még küzdöttem, de végül elnyomott az álom.

Pár órával később

 Mély álmomból csörömpölés és zörgés ébresztett fel. A zajok a konyhából szűrődtek ki halvány fény kíséretében. Két dolog is megfordult a fejemben a zajok hallatán. Az első, hogy a drága barátnőm egy kis éjszakai nassoló túrára indult, a második pedig, hogy éppen kirabolnak minket. Mivel nem bírtam lenyugodni, és minden áron tudni akartam ki lármázik a konyhában, felkaptam egy vázát (önvédelem céljából) és az említett hely felé indultam.
Nindzsákat megszégyenítő módon osontam szinte a falra tapadva néma csöndben, nehogy le leplezzem magam. Mikor a konyhához értem, már vak sötét volt ugyanis a minimális fény megszűnt mire odaértem, ezért a vázát fejjel lefelé fordítva magam elé emeltem, szabad kezemmel pedig végigsimítottam falat majd mikor sikeresen megtaláltam a villanykapcsolót felkapcsoltam. Szemeim pár másodperc alatt hozzászoktak a hirtelen jött fényhez és olyas valakivel találtam szemben magam akire egyáltalán nem számítottam.
- Niall?! - néztem furcsán az előttem álló épp szendvicset majszolgató fiúra.
- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. - tette le a kezéből az egyébként nagyon guszta szendvicset és egyre közelebb jött hozzám.
- Azt hittem betörtek, és kirabolnak minket. Mondjuk részben igazam volt. - néztem végig az asztalon, ahova körülbelül az egész hűtőnk tartalma ki volt pakolva.
- Éhes volta, nálam meg nem volt semmi kaja. - magyarázkodott boci szemekkel kezeit pedig derekamra helyezte.
- Ez nem mentség, felébresztettél... - játszottam vele egy kicsit.
- Mivel tudnálak kárpótolni?
- Hát, talán ha adsz egy harit abból a szendvicsből elfelejtem a dolgot. - böktem a szendvics felé.
- Lehet róla szó, de csak egy harapás nem több. - kapta föl a szendvicset majd a számhoz tartotta amiből aztán egy óriásit haraptam.
- Hééj! - eszmélt föl, mikor eltűnt a szendvicsnek több mint a fele.
- Mi az? Csak egy hari volt.
- Na de ekkora? - kérdezte csalódottan.
- Az üzlet az üzlet. - vágtam rá sunyin mosolyogva.
- Jogos, de most csalódott vagyok. - lógatta a fejét.
- Ha kapsz egy puszit nem leszel az?
Nem válaszolt csak oda tartotta az arcát, én pedig egyre közelebb hajoltam, hogy megkapja a puszit a szendvics miatt. Ajkam már majdnem az arcához ért, mikor hirtelen elfordította fejét és a puszi helyett egy csókot kapott. Őszintén bevallva egyáltalán nem volt ellenemre a dolog.
- Hiányoztál! - mondtam miután ajkaink szét váltak és szorosan átöleltem őt, amit viszonzott.
- Te is nekem! - simította kezét végig a hajamon. - De egyvalamit nem értek..
- Mit? - bújtam ki kicsit az ölelésből, hogy szemébe tudjak nézni.
- Minek kellett az a váza? - nézett a kék váza felé amit idő közben a pultra helyeztem.
- Azzal akartalak le ütni, mikor még nem tudtam, hogy te matatsz itt a konyhában. - magyaráztam meg a dolgot.
- Jobb lesz ha vigyázok veled. - mondta halál komolyan, de végül mind ketten el nevettük magunkat.
 Rég nem láttuk egymást, ezért érthető volt, hogy az összes kimaradt percet be akarjuk pótolni, de sajnos a fáradság közbe szólt és a kanapén egymás karjaiba dőlve aludtunk el.